12. hét
Hydrogen
mta | index | ME | NatGeo | mno
Környezet
Forma 1
StarCraft


Éjszakai meglepetés

Már nagyon álmos voltam, kissé elmosódtak a kapásjelzők körvonalai, pedig éberen világítottak az éjszakában. Egy-egy zöld LED-et építettem beléjük, direkt éjszakai horgászathoz készültek.
Egyetlen kárász pihegett a szákban, amolyan 30-40 dekás lehetett. Meglehetősen sovány eredmény; már 10 óra is elmúlt lassan.

Sziki-tó

Amíg ezen elmélkedtem, végre megtört az álmos sötétség, óvatosan emelkedni kezdett a baloldali jelző. Az emelés komótosan gyorsult, mígnem a mozdulat végére szépen kipengette, ahogy azt minden normális pontytól elvárja az ember.

Merthogy ezen a tavon is - alapvetően békés halakra horgászva - természetesen a pontyokra irányul a figyelem, hisz ugye a dicsőség is azé, aki szép potykával botorkál le a töltésről. Jóllehet én nem elsősorban pontyokra vadászom, mégis örül a szívem - ugyan kinek ne örülne -, amikor a keszegek és kárászok között egy szebb potykát is sikerül a merítőbe terelnem. Nos, ezen az éjszakán nem így történt...

A szerelékemet, az etetőanyagot és a csalit is úgy választom meg, hogy az alkalmas legyen a kisebb, tenyeres jószágok (dévérek, kárászok) átejtésére, ugyanakkor szép számmal fogtam ugyanezzel a módszerrel pontyokat, és néhány esetben amurt is. Nem kell nagy csodára gondolni, erős fenekező bot, nagyméretű orsó 35-ös főzsinórral, 40-es nyúzóval, egy kosár és alatta - itt a lényeg - 15-ös fonott előkén a viszonylag kis méretű horog. Az előke pusztán azért nem vékonyabb, mert ilyet találtam.
További pontosításokat nem tartok szükségesnek, mert nincsenek aranytörvények, mindig az adott hely és a halak célcsoportja határozza meg a részleteket. Talán még arra érdemes kitérni, hogy nem feltétlenül szükséges méregdrága etetőanyagokkal és különféle aromákkal bolondítani a halakat; tökéletesen megteszi a házilag összedolgozott kaja. Ez utóbbi esetben még a büszkeségünket is növelhetjük, ha a saját receptünk kenterbe veri a sporik gyurmáját. Csalinak több éve már csontit használok, erre nemcsak a pontyok voltak gyakori vendégek, de bármily hihetetlen, az a néhány amur is megkívánta az élő kaját.
Ennyi kitérő után térjünk vissza a tópartra, az erőteljesen feszülő zsinórhoz és a tökéletesnek induló éjszakai kapáshoz.

Néhány tizedmásodpercig eltartott azért, mire felfogtam, hogy kapás van. De még milyen! Egyre gyorsabban ocsúdtam fel a zsibbadásból. Amint a bot is megfeszült, a következő pillanatban bevágtam. Úgy, ahogy azt ilyenkor kell, határozottan, erőteljesen. Befejezni azonban már nem tudtam a mozdulatot, mert úgy 11 óránál - nagyjából 70°-os szögben - megállt a kezemben bot. Ajjaj, gondoltam... volna, ha lett volna időm gondolkodni, de hirtelen nem igazán tudtam, mi történik. Valami nagyon szokatlan dolgot éltem át abban a pillanatban. Az akasztással nem mozdítottam ki a halat, csak úgy álltam ott dermedten az erősen terhelt bottal a kezemben. Még sohasem tapasztaltam ilyet.

A reménybeli zsákmány megindult oldalra, és még mielőtt sokáig töprenghettem volna, hogy mekkora lehet és hogy mit is csináljak, szépen lassan sikerült zsinórt nyernem. Így már nem is tűnt olyan vészesnek a dolog. Igaz a zsinórnyerés abból állt, hogy a hal jobb oldalra és némileg a part felé közelítve úszott, én meg gyalogoltam feléje. Így meg volt az illúzióm, hogy pumpálom kifelé.

A gondok nagyjából tízméteres távolságban kezdődtek. Ekkorra már valamennyien odacsődültek, akik a tóparton tartózkodtak aznap éjjel. Ez a létszám édesapámon kívül még egy emberre rúgott. Mivel csak ez a még egy ember - nevezzük ezentúl Laci bá'nak - volt aktív horgász, szakmai és kevésbé szakmai tanácsokkal is hirtelen el lettem látva bőségesen. Gondolom, akinek volt szerencséje társaságban fárasztani, az tudja, miről beszélek.

Szóval ahogy közelebb értünk egymáshoz, én és a leendő zsákmányom, ismételten szembe kellett néznem a ténnyel, ez bizony nem lesz könnyű játszma. Amíg a part felé, oldalra kitörve úszott, addig egy jó darab potykára saccoltam, de most már világossá vált, hogy harcsával lesz dolgom. Remegett kezem, lábam, a legnagyobb halam ezelőtt egy 7 kg-os amur volt. Csontira jött az is, tehát már megszoktam a hitetlen arcokat. Laci bá' kicsit túl is tett rajtuk, amikor a csontira harcsa összefüggést kellett lenyelnie.

Ez bizony harcsa volt, de erre csak jó másfél órával az akasztás után derülhetett fény. Akik megbotránkoztak a másfél órán, azok kedvéért megismétlem, hogy ekkor is a főként keszegre és kárászra élesített szerelék volt bevetésen, a pontyozók szemében apró horoggal. A kétkedést és a "jó tanácsok" garmadát messzemenőkig feledtette velem, amikor először megpillanthattam azt a gyönyörű harcsafejet. No, azonnal témát váltott Laci bá' is, innentől mindhárman csak ámuldoztunk, mert hát - hogy is mondjam csak - nem volt kicsi az a felbukkanó fej, ezzel szemben igencsak széles és hatalmas volt.

Ekkor ismét picit jobban kezdett remegni a lábam, - most már nagyon nem kéne elveszíteni a zsákmányt -, gondoltam magamban. Sok idő telt el, mire újra láttuk. Leült a fenékre, és nem jött ám fel csak azért, mert én úgy akartam. Közben volt idő azon agyalni, hogyan is lehetne majd partra segíteni, ha eljön az ideje. A merítőm kicsi volt ehhez, kisebb, mint egy normális nagyhalas merítő. Laci bá' hozta büszkén az övét, hogy majd azzal megoldjuk. Persze, persze, csak már ott tartanánk.

Újabb fél óra telt el, amikor már nem tört vissza a mélybe. Most csak az volt a probléma, hogy a fentebb vázolt szerelékkel olyan magasan tartsam a halat, hogy meg lehessen kísérelni a szákolást. Amikor megközelítettük a halat a merítővel, Laci bá' büszkesége sokkal inkább tűnt napközis lepkehálónak, mintsem "nagyhalas merítőnek". Amikor a harcsa majd' egész teste megvillant a steklámpa fényénél, az valami leírhatatlan élmény volt. Az izgalmakat fokozta, hogy akkor most mit kezdjünk a hallal, hisz egy ekkora harcsát nem egyszerű kiemelni.

Néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megpróbálok harcsázni egyet. Természetesen minden eredmény nélkül, különben most arról mesélnék. A dolognak csak annyi köze van ehhez az éjszakához, hogy akkor alaposan felkészültem a harcsafogásra, volt nálam saját készítésű vágóhorog, munkáskesztyű és kötél is. Nem, azért a vágóhorog nem jött velem azóta, de a kesztyű és a kötél is a táskám aljában maradt.

A következő percben már próbáltam is felküzdeni a kesztyűt. Édesapám világított, Laci bá' nem győzte várni, hogy vége legyen, rólam szakadt már a víz. Jobb kézzel tartottam a botot - ami mellesleg többször is összecsúszott a függőleges emelésnek köszönhetően -, bal kezemre meg igyekeztem kesztyűt húzni. Igen, bal kezemre a jobbos kesztyűt... Világ életemben bal kézzel szákoltam, erre pont most kellene megfordítani mindent. No, nem ragozom tovább, kb. két és fél óra fárasztás után belenyúltam a harcsa szájába és az olvasótól elvárttal ellentétben egy kevésbé hirtelen mozdulattan kivonszoltam a vízből.

Nem tudom, melyikünk volt fáradtabb, azóta is azzal nyugtatom magam, hogy biztosan a harcsa. Gyönyörű volt. Életem eddigi legnagyobb halát csodálhattam a parton, egy igazi, horgászt próbáló küzdelem után.

A túlfolyó-zsilip vaskorlátjához kötöztük, óránként ránéztem, hogy meg van-e, él-e még. Reggel aztán volt nagy csodálkozás. Nem, nem szabadult el. Hogyisne! Zsákban vittem kifelé, csak azt látták a kollégák, hogy valami nagy és nehéz dolgot cipelek. A szemükben látszott azért, tisztában voltak vele, nagy hal jött az éjszaka. A halőrháznál aztán mindenki szemügyre vehette ezt a gyönyörű harcsát.

Az otthoni mérlegelésnél 21 kg-ot nyomott a 124 cm-es éjszakai meglepetés.

Sziki-tó

(2003. Szíki-tó, Balmazújváros)


Oldal tetejére